Az óriáskerék csak állt ott a domb aljában és nagyon magányosnak érezte magát. 

Hiszen amikor megérkezett akkora csinnadratta fogadta. A helyi média már akkor megneszelte, hogy érkezik, amikor még tulajdonképpen itt se volt. Vagyis itt volt, de darabokban, az pedig nem tekinthető száz százalékos megérkezésnek. Egyébként se szerette, ha lesifotók készülnek, amikor még nincs is összeszerelve. Ez olyan megalázó, lefényképezik ezeket a vasszerlezeteket, amikor még nem is pompázik teljes valójában.

No de mindegy is végül is örültek neki ez a lényeg. Az a fontos, hogy beszéljenek róla. És itt aztán beszéltek róla, nagyon is. Az egész város attól volt hangos, hogy megérkezik, ez volt a hét híre. Még kicsit meg is hatódott, hogy ennyire örülnek neki és ilyen nagy lelkesedéssel fogadják. Aztán végre elkezdték felépíteni, megmutathatta magát teljes valójában, ahogy felemelkedik a város fölé és már messziről észre lehet venni. Mindig ez volt a legjobb rész, amikor végre lenézhetett a tájra és körbepásztázhatta ideiglenes otthonát. Mint egy király. 

És mennyi ember jött, nézték és csodálták hatalmasságát, fotóztak és posztoltak és megosztottak. Megálltak alatta és bámulták  nagyságát. Már alig várta, hogy végre elkezdjen forogni és jöjjenek az utasok, akik ámuldozva, néha kicsit a magasságtól megszeppenve néznek körül. 

De valami történt. Nem jöttek az utasok. Aztán lassan azok is elfogytak, akik fotózni jöttek. Aztán eltűntek a buszok. A buszokkal együtt az emberek. Vasárnap délelőttönként változik csak a helyzet, akkor jönnek szépen, áramlanak az emberek, csak éppen el mellette. Senki nem ül föl rá és ő sem foroghat. Tök egyedül van.

Mi történik? Miért nem száll már fel rá valaki, miért kell magányosan állnia nap-nap után? Bízott benne, hogy talán adventkor majd felpezsdül az élet, talán végre elindul valami. Vagy legalább ő. De nem. A magasból rálát a belvárosra, azt már csodásan kivilágítottták, de ő továbbra is áll. Egyedül. Nem értette miért....