1978 tavaszán városi főkertésznek nevezték ki, s 1992-től 2016. júliusi nyugdíjba vonulásáig ő vezette a Városgondnokságot.

Alapító tagja volt a Kaposvári Városszépítő Egyesületnek. Munkáját mindig odaadással, nagy szakértelemmel végezte, elkötelezett volt szeretett városa, Kaposvár iránt. Kaposvár városa Hartner Rudolfot saját halottjának tekinti. Temetése március 31-én 15 órakor lesz a Keleti Temetőben.

Hartner Rudolf Kaposváron született 1953. július 19-én. Parasztcsaládból származott, édesapja pedig kőműves volt, ő maga Kaposhomokon és Orciban töltötte a gyermekéveit. Az orci, majd a toponári általános iskola elvégzése után Balatonbogláron érettségizett, s a Kertészeti Egyetem Kertészeti és Agronómiai Főiskolai Karán diplomázott 1974-ben. Újságíróképző tanfolyamon is részt vett, s 1989 és 1991 között urbanisztikai tanulmányokat folytatott a Budapesti Műszaki Egyetemen.

1976-ban megnősült. Két gyermeke született: Szabolcs fiából jogász, Judit lányából pszichológus lett.

 1976-ban került a Kaposvári Városgazdálkodási Vállalathoz parképítési művezetőnek. 1978 tavaszán városi főkertésznek nevezték ki, s 1992-től 2016. júliusi nyugdíjba vonulásáig ő vezette a Városgondnokságot. „Harmincnyolc éves városi főkertészi ténykedésem természetesen nagyon sok nyomot hagyott bennem a szakmámat illetően” – vallotta meg egy levelében.

Számos kaposvári zöldterületet tervezet a Búzavirág parktól az utóbb Nagy Imréről elnevezett belvárosi parkig, s a 90-es évek elején a Deseda-tó használatáról szóló szabályzat megalkotásában is közreműködött. A kétkezi munkától sem idegenkedett: másodmagával ő ültette el a Fő utca favázáinak növényeit, és fedezte fel Pécsett, majd hozta haza a Berzsenyi parkba az új Zsolnay szökőkutat.

1979-ben alapító és vezetőségi tagja, később alelnöke lett a Kaposvári Városszépítő Egyesületnek. Más társadalmi szervezetek – köztük a Kaposvárért Közalapítvány kuratóriuma – irányításában is részt vett.

1990-ben a Magyar Demokrata Fórum felkérését elfogadva pártonkívüliként egyéni mandátumot szerzett a kaposvári képviselő-testületben, ahol különösen a városfejlesztési, környezetvédelmi és műszaki bizottság munkáját segítette alapos tudásával és tapasztalataival. A kezdeményezésére és közreműködésével megalkotott városüzemeltetési alaprendeletek több város számára szolgáltak mintaként.

A hetvenes évek végétől rendszeresen publikált napilapokban, folyóiratokban, országos szaklapokban. Helytörténeti tevékenységét olyan könyvek fémjelzik, mint az 1998-ban megjelent A város, ahol élünk, amelynek szerkesztője, az ezredfordulón kiadott Kaposvár 2000-ben, amelynek társszerzője, később pedig a Kaposi fák a várostörténet tükrében (2002) és a Szubjektív című kötet (2018), melyeknek a szerzője volt.

1995-ben alelnöke lett a Városi Főkertészek Fórumának, majd elnökségi tagja a Magyar Önkormányzati Főkertészszövetségnek. A Dél-Dunántúlon éveken át szervezte a Virágos Magyarországért verseny ellenőrző-értékelő munkáját.

Számos minisztériumi és szakmai díj mellett 1993-ban megkapta a Kaposvár Város Szolgálatáért, 2005-ben pedig az Év Főkertésze kitüntetést.

Munkáját szenvedéllyel végezte; a természethez mindvégig hű maradt. A kerttervezésen kívül a borászat és a természetjárás volt a hobbija. A szakma és a város szeretete lírai énjét is előcsalogatta, amikor ilyen szavakkal jellemezte a belvárosi fasorokat: „úgy hajlanak a járókelők fölé, mint lélegzetelállító katedrálisok boltívei, amelyek alatt nyári hőségben sétálva valóban a templomok hűvöse, csendje idéződik”.