Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt megérem....

Azt, hogy bezárnak az iskolák, hogy az összes iskolát bezárják. Azt, hogy Magyarország végre egyszer valamiben egységes lesz. Azt, hogy a Világ végre valamiben egységes lesz. Azt, hogy jön egy aprócska vírus, ami mindent felülír.

A Világ most változik, és benne vagyunk nyakig. A saját bőrünkön érezzük, hogy percről percre, óráról órára történnek olyan dolgok, amelyekről néhány hónappal korábban azt gondoltuk, hogy soha nem történhetnek meg. Először csak azok akik külföldre mentek, vagy jöttek aztán akik kint ragadtak. Aztán a koncertek, a színházak, a nagyrendezvények. Az egyetemek, a múzeumok, a munkahelyek. Aztán az iskolák. Több százezer gyerek, több százezer szülő, aki otthon marad, ragad. Pár hete még elképzelhetetlen volt, most pedig nagyon is valóságos. Nem tudom felfogtuk-e igazán, hogy a Világ már soha többé nem lesz olyan amilyen volt, mert tudjuk, hogy mindez megtörténhet. Bármikor.

A bolygónk most tényleg egy nagy falu lett, ahol az Oscar -díjas Tom Hanks ugyanúgy megkaphatja a koronavírust, mint Bözsi néni a pesti metrón. Egyenlőek lettünk és egy hajóban evezünk, az USA, Olaszország, Anglia, Kína, a politikusok és a közemberek. Senki nincs biztonságban, mert a vírus ellen nem véd sem a pénz sem a hatalom.

Az öröm az ürömben, hogy a helyzet olyan megoldásokat kíván, amelyekre már sokkal korábban oda kellett volna figyelni. Most ugyanis kiderül majd, hogy képesek-e az emberek távmunkában otthonról dolgozni, és akkor is tudnak produktív miunkát végezni, ha nem ülnek a főnök orra előtt egész nap. Most kiderül, hogy digitálisan is lehet-e oktatni a gyerekeket. Nagyon remélem, hogy az előző két állítás be fog igazolódni és bebizonyosodik, hogy az otthoni munkának is van létjogosultsága és a digitális oktatás is kap talán némi lendületet.

De egyúttal nagy kérdés, hogy mi lesz azokkal, aki nemhogy digitális eszközökkel, de digitális kompetenciával sem rendelkeznek. Azokkal a gyerekekkel és emberekkel, akiknél nincs otthon laptop, tablet és internet. Azokkal a felnőttekkel, akik kétkezi munkát végeznek és nem tudnak otthonról dolgozni. Mi lesz azokkal, akik az iskoláknak főzik az ebédet, a rendezvényszervező cégekkel, a színházi dolgozókkal, az előadókkal, a fesztiválokkal. Van akinek egyik pillanatról a másikra omlottak össze a tervei, és úsztak el a megélhetéshez szükséges bevételei. És még hol van a vége...Csak reménykedhetünk.

Én pedig őszintén mondom, hogy ha egyszer ennek az egésznek vége lesz, nagyon remélem, hogy levonjuk a tanulságokat. Ha pedig levontuk a tanulságokat, ezeknek figyelembevételével változtatunk és soha nem felejtjük el, hogy mi történt. És a legjobban azt remélem, hogy majd száz év múlva, amikor erről az időszakról tanulnak a ükunokáink, azt fogják majd tanulni, hogy ez a helyzet ébresztette rá az emberiséget arra, hogy muszáj változtatni.

Fenyő Zsuzsa